23.Fejezet

Meg is hoztam az új részt. Szerintem kicsit depis lett, de ezt döntsétek el ti. Ajánlom hogy szeressétek meg Greget mert nem sokára lesze egy rész, amiben megszeretitek. Jó olvasást. Reni Everdeen :)
_______________________________________________________________

Nem is lepődöm meg azon, hogy rajtam kívül már mindenki az asztalnál ül, és vacsorázik. Persze most kivételesen elnézik nekem a kését, mert tudják, hogy min mentem ma keresztül. Az egész asztal csendben nyugtázza, amikor leülök az asztalhoz, és szedek magamnak egy kis combot, és krumplipürét. Leöntöm azzal a finom lila szósszal, és enni kezdek. Effie Trinket megköszörüli a torkát, és felém fordul.
- Selah drágám. Most kaptuk a hírt! – kezdi ezer wattos vigyorral az arcán. Elkezd nekem fecsegni, hogy az idei mottója az Éhezők Viadalának, a nép szórakoztatása. Persze ennél a résznél majdnem megfulladok, mert félre nyelem a kajámat. Kicsit abszurd ez a mottó, hiszen amúgy is a Kapitólium szórakoztatására csináljuk ezt az egészet. De most tényleg ez a lényeg ugyanis állítólag most a Játékmestereknek nem a harci technikáinkat kell megmutatni, mint eddig.
- Mivel ez egy Nagy Mészárlás idén azt kell előadnod, amiben tehetséges vagy. Lehet ez versmondás, éneklés, valami hangszer, amin játszol, tánc, és egyebek. – csivitel Effie vidáman, mire Katniss morogva felkuncog.
- Ők azt mondják Nagy Mészárlás én meg azt, hogy megijedtek. – forgatja meg a szemét. Effie dühösen pillant a lányra. – Mi van? Szerintem tuti megijedtek. – bólogat Katniss határozottan, és a szájához emeli a pohár valamit, amit eddig az asztalon táncoltatott. Összeráncolom a homlokomat. Nem tudom, hogy miről beszélhetnek, hiszen biztos arról beszél, amikor bemutatott valamit a Játékmestereknek. Amúgy 11 pontot kapott szóval biztos valami furcsát csinálhatott.
- Mit csináltál? – fordulok felé egy pillanatra. Katniss arca megvonaglik, és leteszi a poharat az asztalra.
- Kilőttem rájuk egy nyilat. – motyogja idegesen. Végül átgondolja a dolgokat, és elvigyorodik. – Kilőttem rájuk egy nyilat. – mondja, kicsit határozottabban miközben elmosolyodik. Nem tehetek róla muszáj felnevetnem. Szóval, akkor ezért kell dalra fakadni a bemutatón. Hogy ne kelljen fegyverekkel játszadoznunk.
- Idén hat percesek lesznek az interjúk. A Játékmesterek előtt három perc alatt kell véghezvinni a produkciót, amit majd az interjú elején le fognak adni. – veszi át a szót Effie, hogy még véletlenül se a tavalyi Katniss akcióról szóljon az egész. Hat perces interjú. Kicsit abszurd, és furcsa. Tényleg eléggé megijedhettek a Játékmesterek, ha most valami mást kell csinálni. A másik dolog, ami eszembe jut, az, hogy én mi a francot fogok csinálni? Elkezdek kacsa táncolni, miközben azt éneklem, hogy „Snow dögölj meg! Snow dögölj meg!”.

Jó persze ilyet nem csinálnék, hiszen ezt majd le fogják vetíteni egész Panemnek, és biztosra veszem, hogy nem vennék valami jó néven, hogy egy 13 éves lány a tizenkettedik körzetből csak úgy megszégyeníti az elnököt. Hirtelen kiszakad belőlem a kacagás, és nem tudom abba hagyni. Öklendezek egy párszor, de a nevetésem nem múlik el. Fél kézzel a hasamat fogom, a másikkal az asztalt kezdem el ütni. Magam előtt látom az elképedt Játékmestereket, ahogy én a hónom alá nyúlva szárnyakat képzek magamnak, leguggolok, és idiótán táncikálni kezdek, és folyamatosan azt kántálom, hogy „Snow dögölj meg! Snow dögölj meg!”. Már minden porcikám sajog, és érzem, ahogy hátra húz a szék, és háttal a földnek ütközöm. Rugdosni kezdek a lábammal a levegőbe, és félre fordulok a székről. Az arcomat beletemetem a puha szőnyegbe, és érzem, ahogy a könnyek végig csorognak az arcomon. Jó ez tényleg vicces lenne, de nem lennék képes megcsinálni. Egyszerűen nem vagyok hozzá elég bátor, hogy ilyeneket csináljak. Magam alá húzom a lábamat, és vigyorogva letörlöm a könnyeimet. Azért elég jó, hogy én képes vagyok ilyeneken nevetni. Greg felsegít a földről, és felállítja a székemet.
- Mi volt olyan vicces? – suttogja a fülemben, miközben segít leülni.
- Nem fontos. – rázom meg a fejemet. A vacsora további részében csendesen eszegetünk, és nem hozzuk szóba az interjút. Egészen addig, amíg Effie meg nem kérdezi, hogy mit fogunk előadni.
- Kacsatáncot. – vágom rá kapásból. Katniss elkerekedett szemekkel néz rám, és hitetlenül felnevet. – Csak vicc volt. – hajtom le a fejemet szomorúan. Igazából ez elmegy egy poénnak, de nem lehet komolyan venni.
- Szerintem énekelhetnél. – mondja Katniss. Az egész asztaltársaság felé fordul. Senki nem érti, hogy mire célzott. – A húgom legjobb barátnője! Hallottam egyszer zongorázni, és valami mesés hangja van. – az arcomat azonnal elönti a pír. Nincsen mesés hangom! Még hangom sincs. Az egy dolog, hogy zongorázok, de énekelni nem tudok. Amúgy meg én egyetlen dalt énekelnék a Játékmesterek előtt. A „Snow elnököt”. Az én vadiúj kis költeményemet. De kizárt dolog, hogy én dalra fakadjak egy csapat haláltervező előtt. Ez egész jól hangzik. Lehet, hogy mostantól így fogom őket hívni. Te jó ég! Ez tipikus Selah Goodwin jellemző. Képes vagyok teljesen eltérni a tárgytól. Például elkezdenek, nekem beszélni a medvékről én biztos a tengeri állatoknál kötnék ki. Hogy miért? Na, ez itt a kérdés. Fogalmam sincsen róla. De amúgy, hogy jutottam a nem létező logikámig? Ja, igen a Játékmesterek. Szóval, akkor én nem akarok énekelni.
- Kizárt. – kulcsolom össze a kezeimet, és az ölembe eresztem őket. – Nem tudok énekelni. És nem is akarok. – motyogom magam elé. Bár én úgy gondolom, hogy a hangom határozott mégis félősen hangzik az egész. Érzem, hogy a gyomrom remeg. Persze, hogy remeg. Nem akarom ezt az egészet. Nem akarok itt lenni! Nem akarok kiválasztott lenni a 3. Nagy Mészárláson. A 75. Éhezők Viadalán! Haza akarok menni! A családomhoz. Primhez. Vivihez. Úgy általánosságban. Nyelek egy hatalmasat, és felállok az asztaltól. Nem akarok megint sírni. Már sírtam eleget. És nem csak ma. Az egész életemben csak sírtam. Sírtam kiskoromba, ha lehorzsoltam a lábamat, sírtam, amikor a nagybátyám meghalt, sírtam, amikor kihúztak az aratáson. Nem akarom az egész életemet könnyekben leélni. Erősen megdörzsölöm az arcomat, és a dalomat kezdem dúdolgatni. Hangosan bevágom magam mögött az ajtót, és összerogyom a földön. Két kézzel átkarolom a derekamat, és valami vinnyogó hangot hallatok. Előre-hátra hintáztatom magamat, és folyamatosan motyogok. Magam sem tudom, hogy mit. Ilyenkor igazán jól esne, ha valaki megölelne. De azt várhatom! Engem senki nem fog most megölelni. Könyörgöm! Én egy kiválasztott vagyok. Egy könnyű préda, akit Estelle percek alatt le vadász. Ha én bemegyek, abba az arénába többet nem jövök ki onnan. Nem látom többé a családomat. A családomat, ahová most már Cashmere, és Gloss is tartoznak. A barátnőimet. Katnisst a mentoromat. Senkit! Ez a tudat elkeserít. Még nagyobb visítás tör fel belőlem, és érzem, ahogy beleütődik a térdem a szőnyegbe. Egyre jobban szakad ki belőlem a visítás, és egyre hangosabb lesz. Ha berekedek, legalább nem kell énekelnem! Valami eltört bennem. Azt érzem, amikor Greg megcsókolt a szekéren. A felismerést. Ha nem éneklek a Kapitóliumnak, akkor meghalok. Hiszen most erre kapok pontot. Lehunyom a szememet, és abban reménykedek, hogy elájulok, és haza megyek. Érzem, hogy már nincsen sok hátra, és kezd, a világ elsötétüli előttem. A levegőm kezd kifogyni, mivel erőszakosan összeszorítom a számat, hogy még véletlenül se jöjjön ki rajta levegő. Elmosolyodom, és már majdnem eszméletlen leszek, amikor valaki átkarolja a derekamat, és felemel a földről.