16. Fejezet

Köszönöm szépen Johanna, Clove, és Leia kommentjét. Sokat jelentenek, hogy írnak nekem :). Ez a rész kicsit átkötő jellegű, és csak kicsit Prim és Selah kapcsolata derül ki belőle. Jó olvasást Reni Everdeen :)
____________________________________________________________

Az éjszakát végig forgolódom. Néha csak a plafont bámulom, és anyu altatóját dúdolgatom remélve, hogy segít. De nem. Csak pár órát sikerül aludnom, de akkor is rémálmom van, ezért hat órakor kimászok az ágyból. Felveszek egy köntöst, és kicsoszogok a folyosóra. Nem is lepődöm meg azon, hogy senki nincsen ébren. A nappaliban egy egészfalas ablak foglal helyet. Kint még csak felkelőben van a nap ezért még tökéletesen látszódnak a fények. Befészkelem magamat a sarokba, és nekidöntöm a fejemet a hideg ablaküvegnek. A napfelkeltét legalább annyira szeretem, mint a naplementét. Erről mindig az jut eszembe, amikor Prim és én kitaláltuk, hogy buli lenne a kertben aludni. Összeszedtem az ágyneműmet, és ő is, amit csak tudott. Az ő kertjüket választottuk. Két éve történt, amikor még nem kellett az aratás miatt aggódnunk. Nyár volt és legalább 30 fok meleg. Nem is nagyon kellett takaró. Katniss úgy döntött, hogy velünk tart, és ő is kiült hozzánk, a kertbe. Meleg teával a kezünkben néztük, ahogy a nap lenyugszik az égen, és eltűnik a hegyek mögött. Ez után kicsit hülyéskedtünk, és elszórakoztattuk magunkat. Nem is aludtunk aznap este semmit. Megvártuk a napfelkeltét, és azt is megcsodáltuk. Ez volt életem egyik legjobb napja. A legjobb barátnőmmel lehettem, és a nővérével, aki már tényleg olyan, mintha az én nővérem is lenne. Prim meg nem is a legjobb barátnőm. Ő a másik felem. Nélküle nem is Selah Goodwin lennék. Nélküle csak simán Selah, vagy Goodwin lennék. Szomorú mosoly ül ki az arcomra, és legördül egy könnycsepp. Persze Vivienne is a barátnőm, de ő nem olyan nekem, mint Prim. Persze hálás vagyok neki, mert megtanított zongorázni, és imádom meg minden, de nélküle is én maradnék. Még csak most döbbenek rá, hogy nekem mekkora szükségem van Primre. Tőle is sok mindent tanultam. Például a növény ismereteimet. Na, meg a gyógynövény főzeteket. Nem is emlékszem olyan napra, amikor nem együtt csináltunk valamit. Mindenhova együtt mentünk. Reggel a házunk előtt szokott várni, és együtt szoktunk iskolába járni. Az iskolában minden órán együtt ülünk, és együtt ebédelünk. Sőt még suli után együtt szoktunk tanulni. Egy szó, mint száz. Nem vagyok nélküle egész.

- Miért nem alszol? – jön egy hang a hátam mögül. Katniss kócos hajjal nagyokat ásítva lépked felém. Látszik rajta, hogy most kelt fel. Le sem tagadhatná!

- Nem tudok. – rázom a fejemet, és megpróbálom elrejteni előle a könnyeimet. Bár tisztában vagyok, hogy ez lehetetlen mivel Katniss már ezer éve ismer, és nem tudok neki hazudni. Főleg nem ilyen lelki állapotban. Leül velem szembe, és felhúzza a mellkasához a lábát. Meg sem próbálja megigazítani a haját. Most nincsenek, itt kamerák nem kell mutatnia, hogy milyen szép, meg, hogy mennyire szerelmes. Persze azt amúgy se kell neki mutatni, csak azért nem árt, ha egy kamera közelében nem is engedi el maga mellől a barátját. Az arcomhoz nyúlok, hogy le tudjam törölni a könnycseppemet. Katniss arcán apró mosolyt vélek felfedezni.

- Hiányzik? – kérdezi. Tudom, hogy most kire céloz, mert ismer engem annyira. Meg amúgy is. Szavak nélkül tudunk kommunikálni egymással. Katniss mindig is szerves része volt az életemnek. A „nővérem”. A barátnőm. Bármilyen jelzőt tudnék rá még most is akasztani, de most csak egy jut eszembe. Mentor. Még a gondolattól is kiráz a hideg. Katniss most nem a pótnővérem, sőt még nem is a barátnőm. Ő most a mentorom, aki segít felkészülni a viadalra. Talán itt nem olyan a napfelkelte, mint a körzetben. Ott mindig otthon éreztem magamat, de most nem érzek ilyet. Most a puszta ürességet érzem. A kimagasló hegyek ugyanígy vannak itt is, de ez mégsem olyan. Hiányzik az, hogy nem a barátaimmal vagyok. Hiányzik az, hogy nem otthon vagyok. Hiányzik minden. Az életem. Ami most itt van, azt nem nevezném életnek. Csak hülyeségnek. Vagy bárminek.

– Nem vagy éhes? – szólal meg Katniss pár perccel később. Vagy egy órával. Bólintok egyet, mire a mentorom feláll a helyéről. Tesz egy pár lépést az asztala felé, és belesuttogja a kívánságát.  A Kapitólium elég modern egy hely. Kezdve a vonattal. Minden olyan jövőbeli. Ez nem tudom, hogy hogyan jött, de valahogy így érzem. Egy perccel később az asztalból felemelkedik a rendelt két tányér, és két bögre tea. Katniss odahozza nekem az egyik tányért, és bögrét. Beleszagolok a teába. Epres. Ezek szerint Katniss nem felejtette el, hogy ez a kedvencem. Mióta megnyerte a viadalt Prim, és én egyszer kitaláltuk azt a játékot, hogy kóstoljunk meg mindenféle teát. Némelyiket össze is kevertük. Nekem meg az epres ízlett a legjobban. Azóta is Katniss mindig, amikor ott voltam náluk epres teával kínált.

- Nem felejtetted el? – kérdezem, miközben belekortyolok a finom italba. Melegség árad szét a testemben, ahogy a tea leereszkedik a torkomon.

- Ezt lehetetlen elfelejteni. – mosolyog, és hozzá lát a reggelijéhez.