25.Fejezet

Itt a fejezet. Nem is nagyon húzom az időt köszönöm a kommenteket megyek válaszolok is rájuk. Jó olvasást Reni Everdeen :)
(Ui. Előre bocsának Klóv a váge miatt!)
__________________________________________________________________
Kétségbeesetten nyomok meg egy  Help feliratú gombot. Sípolni kezd a lift, és egy kellemes női hang szólal meg.
- Kérem, ne essen pánikba. Csak egy kis technikai hiba. A lift pár percen belül újra működő képes lesz! – kapkodni kezdem a levegőt, és ijedten forgolódok össze-vissza. Greg a lift oldalának támaszkodik, és engem néz. Egyre inkább azt érzem, hogy a falak közeledni kezdenek felém. A sötétben bármi megtörténhet. És könyörgöm ez a Kapitólium! Itt nem lehet megbízni semmiben, senkiben. Nekidőlök a lift hideg, és kemény oldalának, és lecsúszok a földre. A mellkasomhoz szorítom a lábamat, a fejem előrebicsaklik. Sírni kezdek. Nekem klausztrofóbiám van. Greg finoman megfogja a kezemet, és összekulcsolja az ujjainkat. Óvatosan cirógatni kezdi a tenyeremet, és még sötétben is kivehető a mosolya.
- Minek örülsz ennyire? – kérdezem felháborodva, hiszen egy sötét liftbe vagyunk zárva. Ketten. A lift nem is fog elindulni egyhamar ezért lehet, hogy elkésünk a kiképzésről. Ráadásul tényleg olyan, mintha a falak közelednének, és lassan megpróbálnának bennünket összenyomni.
- Annak, hogy végre kettesben vagyunk. – suttogja. Kék szemei világítanak a fénytelen kamrában. A szívem megremeg a mellkasomban, ahogy ezt kimondja. Már egy ideje úgy érzem, hogy van köztünk valami, ami több mint színészkedés. Valami, ami a szerelem szinonimája. De fogalmam sincsen, hogy mi az. Katniss szerint is van valami kettőnk közt. Csak az isten tudja, hogy mi csoda! És erre most jön Greg idióta kijelentése. Nem tudom most már hová rakni. Nem titkolom, hogy elég régóta szeretem, de mégis csak egy viadal közepén vagyunk. Nem hiszem, hogy most jönne el az ideje annak, hogy bevalljam neki. Főleg, hogy végig abban a tudatban voltam, hogy ő nem szerelmes belém. Sőt utál engem! De nem úgy tűnik, hogy utál. Ellenkezőleg. Tetszem neki. – Figyelj Sel van valami, amit el szeretnék, szerettem volna mondani neked, már elég régóta. – fogja két keze közé az arcomat. Úgy forgat a kezében, mintha egy törékeny porcelán baba lennék, ami eltörik, ha nem vigyáznak rá.
- Én is szeretnék neked mondani valamit. – suttogom. A hangom remeg, és el-elcsuklik időnként. A gyomrom folyamatosan lebeg. Pillangók. Azok repkednek a gyomromban, és kedélyesen viháncolgatnak. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hogy engem idegesítsenek. Greg kisimítja a szemembe belehulló frufrumat, és sóvárogva a számat nézi. Egy pillanatra lehunyja a szemét, de nagy levegőt vesz, és elmosolyodik.
- Nem szeretném, ha kiakadnál, de muszáj tudnod. – közelebb hajol, és a homlokát az enyémnek dönti. Érzem, ahogy a szívverése felgyorsul, amitől az enyém is majd kiugrik a helyéről. – Szeretlek. – suttogja a számra. Szinte leheli a szavakat. Nem tudom, hogy most mit kellene mondanom. Hiszen én is szeretem! De, ha most ezt mondanám, nem hiszem, hogy, annyira örülne. Vagy ki tudja. Hiszen ő vallott nekem az előbb szerelmet! A kezemet felvezetem a karján, és átölelem a nyakát. Előrébb hajolok, és összepréselem az ajkunkat. Greg szája szétnyílik a hirtelen hevességem miatt, és megcsókol. A gyomromban ezer meg ezer pillangó szakad szét, és kezdenek őrült buliba odalent. Valami különös érzés elragad, és csak a jelenre tudok koncentrálni. Nem érdekel, hogy pár napon belül mindketten meghalunk! Vagy csak egyikőnk. Addig nyugodtan együtt lehetünk, és nem szólhat bele senki sem. A lift hirtelen megremeg, és még csukott szemekkel is érzékelem, hogy a fények kigyúlnak. Elhúzódom a fiútól, és felállok a földről. Újból elindulunk, és ezúttal nem állunk meg. Az ujjaimat ropogtatva nem merek a fiúra nézni. Valahogy mégis érzem, hogy ő engem néz. Leérünk a kiképzőtermekbe, és külön válunk. Egy ideig csak idegesen forgolódom, mert nem tudom, hogy merre kellene mennem, hogy megtaláljam Naomit. Mit is beszéltünk meg? Hogy ma a túlélést fogjuk gyakorolni? Elindulok a műfákhoz, hogy a fáramászást gyakoroljam, de abban a pillanatban egy csengő jelzi, hogy ebéd van. Idegesen felsóhajtok, és az étkező felé veszem az irányt. Valami csirkesaláta vagy nem is tudom, hogy mi a neve, annak, amit kapunk. Leülök egy két személyes asztalhoz, és unottan lapátolni kezdem az ételt magamba.

- Hol voltál? – hajol bele az arcomba egy lány. A szívemhez kapom a kezemet, mert nagyon megijedek. Naomi kacagva leül a szemközti székre, és folyamatosan vigyorog.
- Liftben ragadtam. – vonok vállat, és a salátámra szegezem a tekintetemet. Naomi elkezd nekem fecsegni. Na, jó nem úgy, ahogy egy tini lány, hanem úgy, mint egy normális emberi lény. Időnként mosolyogva, néha viszont komoran hallgatom a meséjét a körzetéről. Elmeséli, hogy két testvére van. Egy fiú meg egy lány.
- Hárman vagytok testvérek? – kérdezem, miközben megforgatom a kezem közt a késemet. Persze az idő telik, és közben át kellett jönnünk a fegyverekhez, mert Naomi ragaszkodott hozzá.
- Aha. Ráadásul ikrek. – mondja, majd olyan könnyedséggel vágja a bábuba a baltát, mintha egy párnát vágott volna hozzá a legjobb barátnőjéhez, egy pizsama parti során. A kés markolatát kezdem szorongatni, és lecsukom a szememet. Túl ügyes. És ha ketten maradunk a végén könnyű kitalálni, hogy ki öl meg kit. Erőszakosan a fejem mellé emelem a kést, és hajítom a bábu szíve felé. Nem is értem, hogy gyakorlás nélkül, hogy tudok ilyen jól bánni a késsel. Biztos valami adottság féle, mert Cashmere, Gloss és talán az apám is jól bánik a késekkel. Lehet, hogy nekem is ezért megy. De azért a történethez hozzá tartozik, hogy ők mind Hivatásosként mentek az arénába, és 18 évesen. Én meg tizenkettedik körzetbeli lányként 13 évesen. Vagyis 14, mert három nap múlva betöltöm a 14. életévemet. Pontosan az interjú napján. Te jó ég! Az interjú után kezdődik az aréna. A halántékomra tapasztom a kezemet, és dörzsölni kezdem azt remélve, hogy ez csak egy álom, amiből fel kell ébrednem. Egy kezet érzek a vállamon. Naomi erősen rázogatja, és folyamatosan a nevemet hajtogatja.
- Menjünk át a műfákhoz. – szólalok meg. A hangom remeg, de nem tehetek ellene semmit. Egyszerűen sokkot kaptam. Naomi bólint, majd kézen fog, és elindulunk a növényekhez. Egy elég magas, vaskos tölgynek kinéző fát választunk. Naomi felkapaszkodik, és gyakorlott mozdulatokkal indul el felfelé. Hetedik körzet. Favágók. Persze, hogy ő könnyedén mászik fel. Talán, ha az aréna egy szénbánya lenne, akkor nekem is sikerülhetne nyernem, de kétlem, hogy egy poros bánya lenne. A kezem puha, és kicsit a baba popsihoz tudnám hasonlítani. Ellentétben velem Naomi keze érdes, és kemény. Ő sokat tudott tanulni a körzetéből. Hiszen a fák között nőtt fel, és a baltákkal aludt. Na, jó ez túlzás, de igaz. Én meg egész életemben egy fegyverhez sem nyúltam. Beharapom a számat, és felkapaszkodom az egyik kisebb kiálló ágra. A bal lábamat megpróbálom megtámasztani, és nagy nehezen elkezdek felmászni. Úgy egy-két méter magasságba érve nem találok fogást. Naomi már a lombkorona közelében jár, én meg itt bénázok. Gyerünk Selah! Csak egy kicsit! Fürgén megindulok felfelé, és megérkezem a szövetségesem mellé. Nem is olyan nehéz ez. Lovagló ülésbe ülök az egyik vastagabb ágon, és kiseprem a leveleket a szemem elől. Naomi vigyorogva néz előre. Rálátni a Hivatásosokra, ahogy gyakorolnak. Mivel pont a fegyver állomás van előttünk.